One sweltering summer morning I wake up to find I’m Lionel Messi, the FC Barcelona player. The sun’s coming up, everything in the room is orange. My husband and I lie beside one another naked. I climb out of bed and stand in front of the mirror. I’m not shocked, even though his face is staring back at me. My sweaty brown hair is stuck to my forehead, I’ve got a receding chin and a pug-nose. For a minute, I look at myself with my little beady eyes, suspicious, but then, what can I do, I lie back down. I hope my husband will accept me like this, my last thought as I drift off.

The clock says eight when I come around again. My husband groans, he can’t take the heat. Me neither. We go naked to the kitchen and lie down on the cool kitchen tiles. That’s when I remember my experience at dawn. I turn to my husband, the first sentence I utter today is that I dreamed I was that soccer player, Messi, that he was staring back at me and smiling. This makes my husband happy. He feels like I’d dreamed something about him.

Later that day, in the early evening, we stroll to the city park. He’s playing soccer with his pals, I plan to sit on the edge of the pitch reading a book, glancing up every now and again and watching as he dashes about, as he winks at me when he scores a goal. That’s the usual routine. But now when I see the ball, it’s as though I’ve been bewitched, I can’t take my eyes off it. There’s no trying to get into my book, it doesn’t work, all I can think about is the ball. When one of the guys kicks the ball out, I spring up and run after it. In those seconds I imagine picking it up in my hands, I’m even a little worried whether or not I can throw it that far.

But when I catch it up, my feet do the work for me. With a foreign mastery my right foot controls it and my left boots it back. The ball soars in a perfect arc and there’s something elegant about it—I can’t believe it was me who did it. I look on, shocked, at which point my husband and his pals laugh. I’d put it back on the pitch from at least a hundred and fifty feet.

When I sit down beside my book, someone asks why I don’t come play. I shrug my shoulders, I’ve never played soccer, I’m scared I’ll get hurt. My husband gives a wave of his hand not to worry, they’ll go easy, it’s pretty relaxed, nobody here’s as sprightly as they used to be fifteen years ago, don’t worry.

“I promise I’ll pass,” sniggers one of his pals.

“Come on, a bit of running around will do you good,” says my husband.

So I put down my book and step onto the pitch.

From the very first minute the ball sticks to me. Soon I’m running rings around my own teammates on my way to the goal. The city park crowd has seldom seen goals like these. I’m honestly dancing with the ball, I tap it this way, I tap it that way, and it’s like I have complete peripheral vision, I’m passing backward. Nine out of ten shots go in. It’s unbelievable.

An hour later we pack it in. I feel like I could easily play on, but the boys are already dying for a beer. We laugh our heads off about the stuff I pulled off on the pitch.

“If you’d started ten years ago, you know where you’d be now?” sighs my husband. Soon he starts feeling sorry that I’m a woman. “If you’d been born a boy, you would’ve known at six years old what an incredible gift you have.”

I’m scared that he’s wrong. Up until now, I’d never shown any sign of feeling for any sort of ball. I’ve always been clumsy and timid. Back in the day, school gym classes positively wore me out if we had to play basketball or volleyball. I found team games too fast and nerve-racking. I was kicked out of ballet class at sixteen, and from then on I was suspicious toward all forms of exercise. Ballet was the one thing I had any ability for, and even then it wasn’t enough.

Thank god that’s all in the past, I dealt with failure, I enjoyed university, and settled into public administration. I got married during university and I’ve been doing yoga for years to ready my body for pregnancy. I keep my body in perfect shape, time doesn’t bother me, or only a bit. I long for an air-conditioned, three-bedroom flat with a rooftop terrace, a spacious fitted wardrobe in the hallway, and a dishwasher in the kitchen, and I want a spine-friendly coir mattress.

“This whole soccer thing is obviously something you wanted on some level. Ask yourself why you didn’t dream you had a three-bedroom flat,” my best friend says and shrugs as we sit on a café terrace. We leave it at that.

The next day my husband persuades me to go out and have a kick around. When I get home from work I’m already tired as usual, but him I’ve never seen so enthusiastic. He wants to teach me tricks, but it turns out I already know them all. At home he shows me videos of the best goals in football history, and most of them I feel like I could do myself anytime. We soon get used to my newfound skills. We join others’ games too, and I realize that sometimes it’s better to hold back. Some people take it badly when I crush them. They get aggressive, they boot the ball at me or tell me to get back in the kitchen where I belong.

In the park it’s mostly boys playing on the pitches, there aren’t many girls. When I do meet those few, they tell me they’ve been coming for years and they practice a lot to teach themselves the moves that come so naturally for the boys. Boys have been doing it since they were kids, it’s no wonder the moves have soaked in. I only meet one girl who’s as good as the boys.

We’ve been kicking it about for an hour when she arrives. She’s short, wiry, bull-necked, her hair’s cut short and gelled back. She’s wearing a black T-shirt, black shorts, and black trainers. She expertly spits pumpkin seed shells as she sizes up the game. I’m standing goal, mostly out of sight. After a couple of minutes, she asks with a grin if she can join, after taking a few steps to warm up, she jogs onto the pitch. She’s not just talented, she’s smart, she looks around her while she’s dribbling for someone to pass to, she uses the wall to pass back to herself. She shoots a goal practically from the halfway line. Afterward she cracks her neck and punches the air. She looks like a boxer, too. It’s as though that’s the price for playing well. I feel bad for her, for her illusions, for her sad toughness, so I tie my laces, come out of goal, and show her what I can do. I avoid her gaze at the end of the game, but she comes over and introduces herself. She says I’m pretty good and invites me to come to the club where she plays, maybe they’ll let me in.

It never even crossed my mind to join a club, what a ridiculous idea! My husband persuades me, it seems he has a dream that I’ll be a professional soccer player. You’re crazy, I tell him, no way! The last thing I need after work is to go to practice! Before falling asleep that night, I think about fate, when I close my eyes, all I see is the ball.

After this things happen rapidly. I get accepted into the club, I go to practices and matches, I score a huge number of goals, and a few months later I realize I’m playing for the Hungarian women’s national team. After the Swedish Euros—where we get silver—well-known clubs want to buy me. That’s when I hand in my notice at work. The international press writes about me more and more, I’m considered a genius of my time, my technique is compared to Messi’s.

I’m signed by the Danish team Fortuna Hjørring. My husband and I move into a sunny house where the most amazing spine-friendly mattress is waiting for us. The following year my team wins the Champions League and the experts unanimously attribute the victory to me. They say I play twice as well as the best. That I play like a man. It might be because of this, but I start being attacked more and more, people try to expose me, like I was some sort of fraud. A student in Copenhagen writes a thesis about me. Soon the FIFA leadership is wondering what to make of my situation. In the end, they make a revolutionary decision: the division between men and women’s football disappears. An hour later I get a call from Real Madrid, and they imply they’d be willing to pay a large sum for me.

We’re in Spain by August. Woman plays Cristiano Ronaldo’s position, write the papers. I’m a bit nervous. I honestly don’t want to disappoint the Madrid fans. In my first match, which we play against a Valencia in very good shape, I turn two stunning setups into goals, but they’re playing at their best as well, by the end of the second half it’s two-two. Then in the ninety-third minute I score a beautiful free kick, the crowd goes wild, they cheer me like a hero. Even though the majority of my teammates are a few years younger than me, because of my short height and my youngish looks they treat me like everyone’s little sister. When someone scores a goal, I’m the one they put on their shoulders, whom they run around the pitch with, whom they toss in the air. The following February I dress up as a koala bear for a costume party, it turns out so well they immediately pick a koala to be the team mascot.

Regardless of every goal and win, it bothers a lot of people that despite being a woman I play for Real and earn almost as much as Cristiano did before me. FIFA receives a huge number of complaints, many would like experts to examine what sort of effect my presence at Real Madrid has on football. But thanks to some influential names, nothing comes of this. Adidas approaches me, then Gucci, to promote their shoes. That’s when the fashion industry discovers me. I work for the biggest brands. The only things I’m not willing to advertise are Louis Vuitton bags, I state this several times. When a reporter asks why, all I say is: they’re rank. It’s as though the fashion magazines are released from a decades-long burden, they’re so keen on those two words: they are rank, they write in massive letters about the mopey-brown Louis Vuitton bags. Elle names me Woman of the Decade.

Many are amazed, but my husband feels great in our new life. My parents and gossip magazines both predict that our relationship won’t be able to take the burden, all the attention I’m getting, but luckily they’re wrong. The truth is without him I wouldn’t be able to get up in the morning, never mind go onto the pitch. He’s not just my partner, he’s my manager, too. He sets up a charity in my name for children in the developing world, and after a while he’s making frequent visits to Africa as a UNICEF ambassador.

We play El Clásico against Barcelona and I meet Lionel Messi for the first time. I could have forgotten that dream ages ago, but it’s still clear in my memory. Now, looking at his nose or his chin, his neck or his hands, I feel as though they’re part of my body, they belong to me, I’m controlling them. The match kicks off, the two teams tear into one another and he scores a goal, then I score a goal. It’s impossible to say which of us is better, more unpredictable.

A couple of days later, we meet at a gala where I arrive dressed head to toe in Dior. We present awards and receive awards, we laugh in front of the cameras, but when they disappear, he doesn’t laugh, he just stares at me like a dog. I don’t get what he wants. Maybe he’s in love with me. I swear, I’ll crush him next time.

My husband comes home from one of his UNICEF tours, and I feel horrible seeing the photos with scrawny African children hugging his legs.

“I want to have children,” I burst out crying. “I always did!”

“We will,” my husband consoles me. “It’s just not time yet.”

“But I’m thirty-five!” I howl.

I have to go to practice, I’ve no time to take a break, but I’m not well. I cry, I scream, I swear to my husband, I’ll leave Madrid, I’ll leave everything and I’ll become a professional mom. Of course I can’t do that—after all, my contract in which I promised not to get pregnant doesn’t expire for a while.

We’ve no other choice than adoption. A few months pass and children arrive to our sunny home one after the other. I don’t want a rainbow family like Angelina Jolie, my kids are pale, sour-faced Eastern Europeans. Regardless, people compare our big brood to hers.

For a long time the Hungarian political elite don’t know what to make of me. An album about Hungarian football legends is published with government funding, but I don’t even get a mention. I’m not invited onto the Hungarian national team either, even though on several occasions I state that I’d be happy to join. A few journalists compare my situation to the legendary Ferenc Puskás’s.

I spend another three fantastic years at Real. During the last winter my game gets sloppy, the club hesitates to extend my contract and little birds are chirping about my retirement. They’re sorry I only got a few years. But what years they were! I reckon I’ve still got a bit of spark in me, but I admit that I really wasn’t convincing during the recent stretch. That’s when Manchester United approaches me and I tell them I’m tired but they insist, they say I just need a new challenge. They show me footage that they believe proves I’m in better shape than ever. That’s how I join United.

I play so well, the world has never seen such a second wind. It’s largely thanks to me that we win the Premier League and the Champions League, where in the semifinal we beat Real, but I don’t celebrate my goals against my former team.

I like living in England, initially I enjoy the cooler weather. We have a traditional house and a well-kept garden. By this point I have to commute in a bulletproof car, as do my family. I’m on the cover of the Sun at least once a week, millions follow my posts on the Internet. I’m forty years old, but I don’t even look twenty-eight. I’m asked to advertise anti-wrinkle creams, but I turn down the offers. I plan to write a book on natural beauty care. I’m a legend.

Everything has to come to an end sometime. It doesn’t show on the outside, but I can feel it. I say good-bye to MU and announce my retirement, but I get an irresistible offer from Saudi Arabia and I decide to play one last round. My husband and I joke that with the money I’m earning here I could pay off Hungary’s national debt. My children are school-aged and they study at home with a private tutor. I don’t want to send them to a local school, these Arabs are weird. I’m homesick for Europe, the game’s not enough anymore, I can’t take it for long. After two years I hang up my spikes.

Finished, done, it’s over.

It’s hard to be home. My mind is blank, I just lie about on the couch. There are countless things ahead of me, says my husband, I could be a coach, I could write an autobiography, I could design clothes. I could go back to public administration, I say, and at least that one makes us laugh.

We need to settle down somewhere, but it’s not easy with the fame. What sort of life are we going to live?

“I don’t want my kids to be little Paris Hiltons,” I say.

My husband sits down beside me, he takes my hand. He has to tell me something, he says. It strikes me that I’ve been waiting for this conversation for a long time. He had an affair with the nanny, he says, and tears come into his eyes. It’s OK, I say, I slept with the club manager, but it means nothing, it really means nothing.

“Let’s move home and live like we used to,” he says.

I sigh.

“I never got the Ballon d’Or,” I say.

“You can’t have everything, love,” he answers, “You can’t have everything.”

We look at one another.

“A csatárnő bal lába életveszélyes” © Réka Mán-Várhegyi. By arrangement with the author. Translation © 2018 by Owen Good. All rights reserved.

Egy forró nyári hajnalon arra ébredek, hogy én vagyok Lionel Messi, az FC Barcelona játékosa. A nap most kel fel, a szobában minden narancssárga. Meztelenül fekszünk egymás mellett a férjemmel. Feltápászkodom az ágyból, hogy odaálljak a tükör elé. Nem ijedek meg, pedig ő néz vissza rám. Barna hajam izzadtan tapad a homlokomra, az állam csapott, az orrom pisze. Kis gombszememmel gyanakodva figyelem magam egy darabig, de aztán, mi mást tehetnék, visszafekszem. Remélem, hogy a férjem elfogad így, ezzel a gondolattal alszom el.

Nyolcat mutat a falióra, amikor újra magamhoz térek. A férjem nyögdécsel, nem bírja a meleget. Én sem. Ahogy vagyunk, meztelenül kimegyünk a konyhába, és lefekszünk a hűvös konyhakőre. Ekkor jut eszembe a hajnali élmény. A férjemhez fordulok, ma ez az első mondatom, álmomban az a focista, a Messi voltam, ő rám néz és mosolyog. Jól esik neki. Úgy érzi, ez olyan, mintha vele álmodtam volna valami szépet.

Aznap kora este kisétálok a Városligetbe. Ő a barátaival focizik, úgy tervezem, hogy én a pálya szélén ülve olvasok egy könyvet, amiből időnként felpillantok, és nézem, ahogy rohangál, ahogy rám kacsint, amikor gólt rúg. Így szokott lenni. De most, amikor meglátom a labdát, mintha megigéztek volna, nem tudom levenni róla a szemem. Hiába próbálok a könyvbe mélyedni, nem megy, csak a labda érdekel. Amikor az egyik srác kirúgja a pályáról, felpattanok és utána szaladok. Még ezekben a másodpercekben is azt képzelem, hogy kézzel fogom majd meg, kicsit aggódom is, hogy el tudok-e dobni odáig.

De amikor utolérem, a lábaim mindent megoldanak helyettem. A jobb lábam ismeretlen szakértelemmel kezeli le a lasztit, a ballal pedig elrúgom. A labda röpte íves, és van benne valami elegancia – el se hiszem, hogy ezt én csináltam. Megütközve nézek utána, amin a férjem és a barátai jót nevetnek. Legalább ötven méterről tettem vissza a pályára.

Amikor visszaülök a könyvem mellé, valaki megkérdi, miért nem játszom én is? Vonogatom a vállam, soha nem fociztam, félek, hogy megsérülök. A férjem legyint, attól igazán ne féljek, vigyáznak rám, egyébként is visszafogottan játszanak, itt már senki sem olyan virgonc, mint tizenöt éve, szóval nyugi.

– Ígérem, passzolok – mondja az egyik nagydarab fickó vihogva.

– Gyere, jót tesz egy kis futkározás – mondja a férjem.

Így aztán leteszem a könyvet, és a pályára lépek.

Első perctől kezdve tapad hozzám a labda. Hamarosan a saját csapattársaimat is kicselezve kapura vezetem. Akkora gólt rúgok, amilyet ritkán lát a Városliget közönsége. Valósággal táncolok a labdával, ideteszem, odarakom, és mintha teljes periférikus látásom lenne, pontos passzokat adok még hátrafelé is. Tízből kilenc lövésem bemegy. Elképesztő.

Egy órával később hagyjuk abba a játékot. Én úgy érzem, hogy még simán bírnám, de a fiúk már nagyon szeretnének meginni egy sört. Nagyokat röhögünk azon, amit a pályán műveltem.

– Ha tíz évvel ezelőtt játszani kezdesz, tudod, hol tartanál most? – sóhajt a férjem. Mindjárt azt is sajnálni kezdi, hogy nő vagyok. – Ha fiú lennél, már hatéves korodban kiderült volna, milyen káprázatos tehetség vagy.

Tartok tőle, hogy nincs igaza. Korábban semmiféle labdaérzékről se tettem tanúbizonyságot. Esetlen voltam és gyáva. Annak idején, a középiskolai tornaórákon kifejezetten megviselt, ha kosarazni vagy röplabdázni kellett. A csapatsportokat általában túl gyorsnak és idegesítőnek találtam. Tizenhat évesen rúgtak ki a balettintézetből, és utána sokáig gyanakvó maradtam mindenfajta testmozgással szemben. Egyedül a baletthez volt tehetségem, de ahhoz sem elég.

Hála az égnek, ez már rég a múlté, a kudarcot feldolgoztam, elvégeztem az egyetemet, és elhelyezkedtem a közigazgatásban. Az egyetem alatt férjhez mentem, és már több éve jógázom, hogy a testemet felkészítsem a terhességre. Remekül tartom magam, nem sürget az idő, épp csak egy kicsit. Klímás, tetőteraszos, háromszobás lakásra vágyom, tágas beépített szekrénnyel az előszobában, mosogatógéppel a konyhában, és az ágyunkba majd egyszer gerinckímélő kókuszmatracot szeretnék.

– Ezt a foci-ügyet nyilvánvalóan te vonzottad az életedbe. Kérdezd meg magadtól, miért nem arra ébredtél, hogy van egy háromszobás lakásod – vonogatja a vállát a legjobb barátnőm egy kávézó teraszán. Ennyiben maradunk.

A férjem minden második nap rávesz, hogy kimenjünk passzolgatni. Bár munka után már fáradt vagyok, őt viszont rég láttam ennyire lelkesnek. Cseleket akar tanítani, de már mindegyiket ismerem. Otthon videókat mutat a focitörténelem legnagyobb góljairól, és a legtöbb esetben azt érzem, bármikor utánuk csinálom. Hamar megszokjuk, hogy ennyire ügyes vagyok. Beállunk játszani másokhoz is, és megtapasztalom, hogy néha jobb visszafognom magam. Egyesek rosszul viselik, ha lemosom őket a pályáról. Agresszívvá válnak, belém bikázzák a labdát, vagy hazaküldenek főzni.

A városligeti pályákon többnyire fiúk játszanak, lányból kevés van. Amikor azzal a néhánnyal összeismerkedem, elmondják, több éve lejárnak, és sokat gyakorolnak, hogy a lábuk megtanulja azokat a mozdulatokat, amelyek a fiúknak olyan természetesen mennek. Kisgyerekkoruk óta ezt csinálják, nem csoda, hogy beléjük ivódtak a mozdulatok. Csak egy lánnyal találkozom, aki olyan jól játszik, mint a fiúk. Már egy órája rugdossuk a labdát, amikor megérkezik. Alacsony, szikár, bikanyakú, a haja rövidre vágva és hátrazselézve. Fekete pólót, fekete térdnadrágot és fekete sportcipőt visel. Szakértelemmel köpködi a tökmaghéjat, miközben felméri a játékot. Én éppen a kapuban állok, nem vagyok feltűnő. Pár perc múlva vigyorogva megkérdezi, beállhat-e, majd néhány bemelegítő mozdulat utána bekocog a pályára. Nemcsak ügyes, okosan is játszik, cselezés közben nyugodtan néz körbe, hogy kinek passzoljon, a palánkot használja, hogy saját magának visszaadja a labdát. Szinte félpályáról lövi a gólt. Utána megropogtatja a nyakát és a levegőbe bokszol. Úgy is néz ki, mint egy bokszoló. Mintha ez lenne az ára annak, hogy ilyen jól játszik. Megesik rajta a szívem, sajnálom az illúzióit, a szomorú keménységét, úgyhogy bekötöm a cipőfűzőm, kijövök a kapuból és megmutatom neki, hogy mit tudok. A játék végén kerülöm a tekintetét, ő viszont odajön hozzám, és bemutatkozik. Azt mondja, elég tehetséges vagyok, és hív, menjek el a klubba, ahol játszik, talán felvennének.

Eszembe se jutna elmenni egy klubba, micsoda abszurd ötlet! A férjem győzköd, úgy tűnik, arról álmodozik, hogy profi focista leszek. Nem vagy normális, mondom neki, ez fel sem merül! Csak az kéne, hogy munka után még edzésekre járjak! Elalvás előtt mégis a sorsról gondolkodom, majd amikor becsukom a szemem, már csak a labdát látom magam előtt.

Ezután felgyorsulnak az események. Felvesznek a klubba, edzésekre, meccsekre járok, rengeteg gólt szerzek, és néhány hónappal később azt veszem észre, hogy már a magyar női válogatottban játszom. A svédországi EB-t követően – amelyen ezüstérmet szerzünk – már ismert klubok akarnak megvásárolni. Ekkor felmondok a munkahelyemen. A nemzetközi sajtó egyre gyakrabban cikkezik rólam, korszakos zseninek tartanak, a technikámat Messiéhez hasonlítják.

Leigazol a dániai Fortuna Hjørring. A férjemmel egy napfényes házba költözünk, ahol a legcsodálatosabb gerinckímélő matrac vár minket. A következő évben a csapatom megnyeri a Bajnokok Ligáját, és a győzelmet a szakértők egyértelműen nekem tulajdonítják. Azt mondják, kétszer olyan jól játszom, mint a legjobbak. Hogy úgy focizom, mint egy férfi. Talán emiatt, de egyre több támadás ér, egyesek megpróbálnak leleplezni, mintha szemfényvesztő lennék. Egy koppenhágai egyetemista rólam írja a disszertációját. Hamarosan már a FIFA vezetősége is azon gondolkodik, hogy mi legyen az ügyemmel. Végül forradalmi döntést hoznak: megszűnik az átjárhatatlanság a női és a férfi foci között. A következő órában a Real Madridtól telefonálnak, és jelzik, magas összeget hajlandóak kifizetni értem.

Az augusztust már Spanyolországban kezdjük. Egy nő játszik Cristiano Ronaldo posztján, írják az újságok. Kicsit izgulok. Igazán nem akarok csalódást okozni a Madrid-szurkolóknak. Az első meccsemen, amit a nagyon jó formában lévő Valencia ellen játszunk, két briliáns helyzetet gólra váltok, de ők is nagyon igyekeznek, a második félidő végén kettő-kettő az eredmény. Aztán a 93. percben gyönyörű szabadrúgásgólt szerzek, a tömeg őrjöng, hősként ünnepelnek. Bár a csapattársaim többsége néhány évvel fiatalabb nálam, de alacsony termetem és fiatalos külsőm miatt úgy tekintenek rám, mint a legkisebbre, mint mindenki kishúgára. Ha valaki gólt lő, én vagyok az, akit a nyakukba felkapnak, akivel körbefutják a pályát, akit feldobálnak a levegőbe. Februárban a házi farsangunkon koalamackónak öltözöm, ami olyan jól sikerül, hogy rögtön meg is választják a koalát a csapat kabalaállatának.

Minden góltól és győzelemtől függetlenül sokakat zavar, hogy nő létemre a Realnál játszom, és majdnem annyit keresek, mint amennyit előttem Cristianónak adtak. A FIFA-hoz rengeteg panasz érkezik, sokan szeretnék, ha szakértők vizsgálnák meg, milyen hatással van a futballra a jelenlétem a Real Madridnál. De befolyásos embereknek köszönhetően ebből nem lesz semmi.

Megkeres az Adidas, aztán a Gucci, hogy velem reklámozzák a cipőjüket. Ekkoriban fedez fel magának a divatipar. A legnagyobb cégeknek dolgozom. Egyedül Louis Vuitton táskákat nem vagyok hajlandó reklámozni, ezt többször is kijelentem. Amikor egy riporter megkérdezi, hogy miért, csak annyit válaszolok: mert rondák. Mintha évtizedes teher alól szabadulnának fel a divatlapok, úgy lelkesednek ezért a két szóért, tényleg rondák, írják hatalmas betűkkel a szomorúbarna Louis Vuitton táskákról. Az ELLE az évtized nőjének választ.

Sokan csodálkoznak rajta, de a férjem remekül érzi magát az új életünkben. A szüleim és a pletykalapok is azt jósolják, a kapcsolatunk nem fogja elbírni ezt a terhet, ezt az egyenlőtlenséget, de szerencsére tévednek. Az igazság az, hogy nélküle felkelni sem tudnék, nem hogy a pályára kimenni. Nemcsak a társam ő, de a menedzserem is. Létrehoz egy rólam elnevezett alapítványt a harmadik világbeli gyerekekért, és egy idő után már az UNICEF nagyköveteként látogat rendszeresen Afrikába.

El Clásicót játszunk a Barcelonával, ekkor találkozom először Lionel Messivel. Rég elfelejthettem volna azt az álmot, mégis élesen él az emlékezetemben. Most, ahogy ránézek az orrára vagy az állára, a nyakára vagy a kézfejére, úgy érzem, ezek az én testrészeim, hozzám tartoznak, én irányítom őket. Elkezdődik a meccs, egymásra ront a két csapat, és hol ő, hol én lövöm a gólokat. Eldönthetetlen, hogy melyikünk a jobb, a kiszámíthatatlanabb.

Pár nappal később egy gálán találkozunk, ahova tetőtől talpig Diorba öltözve érkezem. Díjakat kapunk és díjakat adunk át, nevetünk a fényképezőgépek előtt, de amikor eltűnnek a kamerák, akkor ő már nem nevet, csak néz engem, mint egy kutya. Nem értem, mit akar. Talán szerelmes belém? Esküszöm, legközelebb lemosom a pályáról.

A férjem hazatér az egyik UNICEF-túrájáról, és én rettenetesen érzem magam a fotókat látva, amelyeken cingár afrikai gyerekek karolják át a lábát.

– Gyereket akarok – tör ki belőlem a sírás. – Mindig is gyereket akartam!

– Lesz gyerekünk – vigasztal a férjem. – Csak még nem jött el az ideje.

– De már harmincöt éves vagyok! – bömbölöm kétségbeesetten.

Muszáj edzésre járnom, nincs időm elhagyni magamat, pedig nem vagyok jól. Sírok, kiabálok, esküdözöm a férjemnek, hogy otthagyom a Madridot, otthagyok mindent, és elmegyek hivatásos családanyának. Persze ezt nem tehetem, hiszen még sokáig nem jár le a szerződésem, amiben arra is ígéretet tettem, hogy nem esek teherbe.

Nincs más választásunk, csak az örökbefogadás. Néhány hónap telik el, és napfényes házunkba egymás után érkeznek a gyerekek. Én nem akarok szivárványcsaládot, mint Angelina Jolie, az én gyerekeim sápadt, savanyúképű kelet-európaiak. Ettől függetlenül népes famíliánkat hamarosan az övéhez hasonlítják.

A magyarországi politikai elit hosszú ideig nem tudja eldönteni, hogyan viszonyuljon hozzám. Kormányzati forrásból albumot adnak ki a magyar focilegendákról, de engem meg sem említenek. A magyar válogatottba nem hívnak, pedig több fórumon is jelzem, hogy szívesen mennék. Néhány újságíró az esetemet Puskáséhoz hasonlítja.

Még három fantasztikus évet töltök a Reálnál. Az utolsó télen langyosabbá válik a játékom, a klub hezitál meghosszabbítani a szerződésem, és a madarak is a visszavonulásomról csiripelnek. Sajnálják, hogy csak néhány év jutott nekem. De micsoda évek voltak! Szerintem van még bennem szufla, de belátom, hogy tényleg nem voltam meggyőző az utóbbi időben. Ekkor felkeres a Manchester United, és én ugyan mondom nekik, hogy fáradt vagyok, de ők erősködnek, azt mondják, csak új kihívásra van szükségem. Felvételeket mutatnak nekem, amelyek szerintük bizonyítják, hogy jobb formában vagyok, mint valaha. Így kerülök a Manchester Unitedhoz.

Nem látott a világ még ilyen másodvirágzást, annyira jól játszom. Nagymértékben nekem köszönhető, hogy megnyerjük az angol bajnokságot és a Bajnokok Ligáját is, ahol az elődöntőben éppen a Realt győzzük le, de a volt csapatomnak lőtt góljaimat nem vagyok hajlandó ünnepelni.

Szeretek Angliában élni, eleinte jólesik a hűvösebb idő. Ízléses házunk és kulturált kertünk van. Ekkoriban már páncélozott autóban kell közlekednem, akárcsak a családomnak. Hetente legalább egyszer szerepelek a Sun címlapján, az interneten milliók követik a bejegyzéseimet. Negyvenéves vagyok, de nem nézek ki huszonnyolcnak sem. Ránctalanító krémeket akarnak velem reklámoztatni, de visszautasítom az ajánlatokat. Azt tervezem, könyvet írok a természetes szépségápolásról. Legenda vagyok.

Törvényszerű, hogy egyszer mindennek vége legyen. Kívülről még nem látszik, de én érzem. Búcsút intek a MU-nak, bejelentem a visszavonulásom, de ekkor Szaúd-Arábiából ellenállhatatlan ajánlatot kapok, és úgy döntök, futok még egy levezető kört. A férjemmel azon viccelődünk, hogy az itt keresett pénzből kifizethetném a magyar államadósságot. A gyerekeim ekkor már iskoláskorúak, és magántanárral tanulnak otthon. Nem akarom helyi iskolába adni őket, furák ezek az arabok. Honvágyam van Európa után, nem elégít ki a játék, nem is bírom sokáig. Két év után szögre akasztom a cipőt. Kész, vége, nincs tovább.

Nehéz otthon lenni. Nem jut eszembe semmi, csak heverészek a kanapén. Számtalan dolog áll még előttem, mondja a férjem, beállhatok edzőnek, megírhatom az önéletrajzomat, ruhákat tervezhetek. Visszamehetek a közigazgatásba, mondom én, és ezen legalább nevetünk. Le kell telepednünk valahol, de az ismertség miatt ez nem olyan egyszerű. Milyen életet fogunk élni?

– Nem akarom, hogy a gyerekeim kis Paris Hiltonok legyenek – mondom.

A férjem odaül mellém, megfogja a kezem. El kell mondania valamit, kezdi. Belém nyilall, hogy már régóta várok erre a beszélgetésre. Viszonya volt a dadával, kezdi, és könnyes lesz a szeme. Nem baj, mondom, én is lefeküdtem a klubelnökkel, de nem számít, igazán nem számít.

– Költözzünk haza, és éljünk úgy, mint régen – mondja ő.

Sóhajtok.

– Végül nem kaptam meg az Aranylabdát – mondom én.

– Mindent nem lehet, drágám – válaszolja –, mindent nem lehet.

Nézzük egymást.